Kezdőlap Újdonságok Kereső Egyesület Levelezés Aktualitások Kutatás Adattárak Történetek Médiatár Partnereink RSS
Kezdőknek Kutatóhely Segédletek Családkönyv Linkek Családtörténet Kutatói kapcsolat
 Bibliográfia 
 Fogalomtár 
 Foglalkozások 
 Genetikai vizsgálat 
 Halálokok 
 Hónapok/napok 
 Katonai szótár 
 Mikrofilm (saját)
 Rövidítések 
 Szakirodalom 
 Szoftverek 
 Szótárak: 
  - Horvát 
  - Latin 
  - Német 
  - Szerb 
  - Szlovák 
  - Egyéb szótárak 
 Hasznos tudnivalók 
 Virtual Library 
A házasságkötések eltérő „szezonális” gyakoriságának valószínű okairól
A házasságon kívül született „törvénytelen gyerek” családi nevéről
A lengyel nemességről és családneveiről
Az egyház és az állam szétválasztása
Birtokosok
Honvédelmi rendelkezések
Ki kivel házasodhat?
Nemesi etikai kódex
Nemesség elnyerése – Királyi Könyvek
Nevek eredetéről és történetéről
Nevek helyesírása
Reverzális
Rokonság - hozzátartozó
Szerzetesrendek pasztorációs tevékenysége
Tacitus : Germania
Telekkönyv - Tulajdoni lap - Helyrajzi szám
Válás érvénytelenítése
Vegyes házasság
Nevek eredetéről és történetéről

(Pandula Attila szemináriumának jegyzetei alapján)

A kezdeti egynevűségből több évszázados folyamat során alakult ki Magyarországon a vezetéknevek használata. Ez a folyamat azonban sem időben, sem területileg, sem társadalmilag nem volt egységes. Míg a nemességnél már a 14-15. században megjelent a vezetéknév használata, addig ez a városi polgárság körében a 15. század végétől volt jellemző. Legvégül a jobbágyság körében került sor a családnevek kialakulására, mely a 16- 18. századra tehetőek. Ha területileg vizsgáljuk a folyamat alakulását, akkor azt tapasztaljuk, hogy a Felvidéken és a Dunántúlon zajlott le elsőként.

II. József uralma alatt került sor a törvényi szabályozásra. 1787-ben törvény írta elő a vezetéknév kötelező használatát. Ekkor kezdtek a zsidó családok is felvenni vezetékneveket, II. József németesítő törekvéseivel összhangban német hangzású neveket. Azonban a nevek írásmódja a 19. század végéig nem volt egységes. Ennek oka lehetett az is, hogy eltérő nemzetiségi közegben máshogy alakult a név írásmódja ( Rudnai ~ Rudnyánszky, Schlapschy ~ Slapsits ~ Slápsi ).

A névváltoztatás a feudális korban királyi engedélyhez volt kötött, s a 19. századig Magyarországon nem is volt jellemző. I. Ferenc király 1814. november 13-án kelt rendeletében szabályozta a kérdést. Eszerint komoly indok mellett, hatósági eljárás lefolytatása mellett engedélyezett lett a névváltoztatás.

A reformkorra jellemző a szláv névhasználat ( -ics/-ich/-ič végződés ) visszaszorítása. Erre az időszakra tehető a névmagyarosítás első időszaka is, elsősorban a német és zsidó eredetű polgárság soraiból. Ebből a rétegből is főleg azok döntöttek névváltoztatás miatt, akik nemesi rangra emelkedtek. Tömegessé 1848-1849 során vált a névváltoztatás, ám ezt később nem ismerték el. A dualizmus korában vált ismét tömegessé, 1898-ban érte el csúcspontját, mikor egy év alatt mintegy 7000 névmagyarosítás történt. Ennek oka az asszimilációs tendencia volt, a könnyebb érvényesülés és a korszellem volt befolyásoló hatással. Elsősorban a századok óta Magyarországon élő németség (szepességiek), a zsidóság és szlovákok körében volt elterjedt, míg a ruszinok, délszlávok, románok továbbra is megtartották saját neveiket. Gyakori volt, hogy történelmi neveket vettek fel, hogy a testvérek eltérő nevet választottak. A korban a folyamat szabályozására, igazgatására Központi Névmagyarosító Társaság alakult.
A két világháború közötti időszakban megmaradt a zsidók körében a névmagyarosítás tendenciája, míg a németség körében a sváboknál kezdett el terjedni ebben az időszakban. A katonákat, állami alkalmazottakat sok esetben felszólították erre. Érettségiző osztályokban általános jelenség volt, hogy a leérettségizett diákok együtt mentek el a hatósághoz. 1920-tól a vitézi cím csak a magyar nevűeknek járt (pl. Kratochwill tábornok ezért nem kapott vitézséget). A névváltoztatásokat az okmányokban feltüntették. Az ország politikai befolyásoltságának köszönhetően alakult ki az a jelenség, hogy a német lakosság az 1930-as években visszanémetesítette családnevét.
A határontúli magyarok esetében 1920 után megfordult a tendencia, s elkezdődött a többségi nemzetiség névhasználatára való áttérés. Ez a bécsi döntések következtében, 1941-től ismét megváltozott, s a magyarosítás lett az uralkodó irány. 1945 után folytatódott a svábok körében a névmagyarosítás, a kitelepítés elkerülésének reményében. Azonban a kitelepítettek Németországba kerülve vezetéknevüket ismét németesítették, míg az Izraelbe települt zsidók héber neveket vettek fel.
A névváltoztatás tendenciája napjainkra jelentéktelenné vált. A legfrissebb törvényi szabályozás ( pl. férfiak házasságkötés utáni névhasználata ) hatása pedig természetszerűleg még nem mérhető fel.

A keresztnév használatnál meg kell említeni a családi hagyományozódás jelenségét. Sok esetben ugyanis az adott család, ág alapítójának neve öröklődött generációkon keresztül. Másik fontos jellemző volt a szentekről való névadás. Később az irodalmi művek, a politikai szellem befolyása tapasztalható ( pl. az 1950-es években a Májuselseje női név ). A nemeseknél megfigyelhető a több keresztnév használata (esetenként 10-15, vagy akár több is), s előfordult női név használata férfiaknál is ( itt főként a Máriára kell gondolnunk; pl. Ferdinánd Mária bajor választófejedelem ). Napjainkban a nyugati hatás ( Dzsennifer, Kevin stb.) mellett jelentkezik egy arcahaizáló tendencia is ( Álmos, Bendegúz, Keve, Botond stb.).

Beküldő: Mihalik Béla

 

© MACSE - Magyar Családtörténet-kutató Egyesület  Postacím : 1025 Budapest Cseppkő utca 33     koordinator@macse.hu 
Gyorskereső  -  Oldaltérkép  -  Adatvédelmi szabályzat  -  Szerzői jogok   -  Impresszum