Kezdőlap Újdonságok Kereső Egyesület Levelezés Aktualitások Kutatás Adattárak Történetek Médiatár Partnereink RSS
 
 Személyek 
 Családok 
 Események 
 Helytörténet 
 Személyes 
 Tallózó 
 Kutatásról 
Érettségi bizonyítványom mint unikális heraldikai kordokumentum
Jutadombi emlékek
AZ ADAKOZÓ (Összeállította: Szücs János)
Nyolcvannégy év után egymásra találtak a Böröczky testvérek
A „Szkalla-sztori”
Menekülés a háború elől 1. és 2. rész
A hatvani vasútállomás bombázása, 1944. szeptember 20.
Egy könyv kalandos útja
Rövid történet a nagyszüleimről
 
Móra Ferenc latintanára
Háború ütötte sebek, egy család tragédiája, 1944. május 4.
Menekülés 1956. november 18-án.
Fülöp István rejtélyes halála.
II. Világháború első bombázása Magyarországon - 1944 ápr. 3
Hajóvontató vállalkozó ükpapa
Édes jó gyerekek, drága ...
Baranyai Réder őseim nyomában
Menekülés a háború elől 1. rész

   Monoki Piroska és gyermekei
Négy éves voltam, nővérem pedig hat, amikor 1944 elején a háború elérte Budapestet.
A bombázások egyre sűrűbbé váltak, és annak ellenére féltünk, hogy Érd Parkvárosban ez minket közvetlenül nem fenyegetett.
Mikor már gyakoribb és rendszeres volt a légitámadás, a sóskúti kőbányába mentünk. Ez olyan hely volt, ahova lovas kocsival is be lehetett hajtani. A környékbéliek mind ide húzódtak a vész elől.
Nagyszüleink, özvegy édesanyánk féltettek bennünket és a két eladósorban lévő unokanővéreinket. Így a család elhatározta, hogy mindannyian elmegyünk egy biztonságosabb helyre, édesanyánk húgához, Bakonyrédére.
A család apraja-nagyja útnak is indult. Az út hosszú volt. Kis holminkkal, kézi kocsival, gyalogosan tettük meg az utat. Mindenfelé rengeteg menekülővel találkoztunk. Amikor megérkeztünk, szintén tele volt a falu menekülőkkel.

Rédén egy fészerben szálltunk meg.

Egyik nagybátyánk otthagyott bennünket, azt mondta, ő megy Amerikába. Soha többé nem láttuk. A menekülők továbbmentek, mi ott szerettünk volna maradni, de nem lehetett. A németek visszavonulásakor a nem falubelieket összeszedték, és tovább küldték őket. A családunkat is szétszakították. (Nagyszüleinkkel, nagynénénkkel és egyik unokanővérünkkel csak jó fél év múlva, Érd-Parkvárosban találkoztunk ismét.) Mi hol a visszavonuló magyar katonaság szekerein, hol gyalogosan mentünk tovább, de magunk sem tudtuk hová, mert mindenfelé elirányítottak bennünket. Pápához közeledve megéltünk egy szörnyű légitámadást. (Ez valószínűleg az ismert, 1944. március 22-i légitámadás volt.) A katonai bázist és Pápát támadta a brit és szovjet légierő. Szerencsénkre minket behívtak egy katonai bunkerba, ott vészeltük át a támadást. De amikor tovább mentünk, szörnyű látvány tárult elénk. A menekülő civil és katonai szekérkonvojt legéppuskázták. Szerteszét halottak, sebesült, jajveszékelő emberek. Darabokra tépett és vonagló lovak sokasága fogadott bennünket. Ezt a szörnyű látványt soha nem tudtuk elfelejteni. Később vagonokba pakoltak bennünket. Ekkor már nem volt együtt a család. Éheztünk, szomjaztunk és fáztunk, nagyon sokat. Amikor valahol megállt a vonat és leengedtek bennünket, elleptük a földet, s keresgéltünk, hátha találunk valami ennivalót. A vadsóska volt a csemegénk.

Valahol Ausztria területén raktak le bennünket, nem tudjuk hol. Sok ember volt ott, amolyan gyűjtőtábor-félében. Voltak ott zsidók is, de ők őrizet alatt. Egy napon kihirdették, hogy tovább visznek bennünket. Aki igazolni tudta, hogy van katona hozzátartozója, azt elvitték családokhoz. Mi nem tudtuk igazolni, és még több, szintén gyermekes asszony volt ebben a helyzetben. Édesanyánk ekkor beteg volt, csupa seb volt a szája. Volt a táborban egy magyar doktornő, aki kezelte őt. Mikor édesanyánk panaszkodott, a doktornő azt mondta, megpróbál valamit tenni értünk. Úgy is cselekedett. Volt itt egy magyar zászlóalj, mely német parancsnokság alatt állt. Az ottani katonákat hívta segítségül a doktornő. Több katona vállalta, hogy a tábori pap előtt házasságot köt a bajban lévő asszonyokkal, ha ők is vállalják. Többen ráálltak, köztük édesanyánk is. Átjöttek a pappal és megesküdtek. A katonák még aznap elmentek a frontra, soha többet nem hallottunk felőlük. Ezek a katonák biztos tudatában voltak tettüknek. Talán azzal, hogy nevüket adták egy névleges házassághoz, életet is adtak nekünk. Igazán megérdemelnék, hogy a nevüket megemlítsük, de sajnos nem emlékszünk rájuk. Előbb egy gyermektelen házaspár fogadott be bennünket, később kikerültünk tanyára egy idős házaspárhoz. Nagyon jók voltak hozzánk. Meghalt a fiuk a háborúban. Könyörögtek, hogy maradjunk véglegesen velük. De amint lehetőséget kaptunk, hogy hazamehetünk, inkább azt választottuk.

Autóval jöttek értünk. Nagyon szép tájakon haladtunk keresztül. Hatalmas hegyek voltak, oldalukban volt az út vágva, szerpentineken kanyarogtunk. Útközben amerikai katonai konvojokkal is találkoztunk. A katonák csokoládéval dobáltak meg bennünket, amiért nem haragudtunk meg.

Azután vagonokban utaztunk tovább hazafelé, de már nem éheztünk, mert konzerveket kaptunk az útra. Mikor a határra értünk, még napokat kellett várnunk, hogy a szovjetek átvegyenek bennünket. Sokan mondogatták: az is lehet, hogy egyenesen Szibériába visznek bennünket.
Ám ez szerencsére nem következett be. Amikor végre Magyarországra ért a szerelvény, és megengedték, hogy leszálljunk, sokan leugrottak a vagonból, leborultak, és sírva csókolták meg a földet. Budapesten egy ideig a Vöröskereszt vendégei voltunk, majd szélnek eresztettek bennünket. Mindenki mehetett haza.

   A Monoki család az Érd-parkvárosi otthonuk előtt
Este értünk Érdre. Már nem mertünk hazamenni, s ott aludtunk a vasútállomáson.

Egyetlen kofferünket, míg aludtunk, ellopták. Ebben a bőröndben voltak játékaink is, amiket a vonaton velünk utazó kis játszótársainktól kaptunk. Keservesen sírtam, nem értettem, hogy miért tették ezt velem.

Így kissé szomorkásan, korán reggel indultunk haza, az érd-parkvárosi lakhelyünkre.
Amikor a parkvárosi dombtetőre felértünk, megálltunk, s néztük a völgyet.
Nagy örömünkre ott állt a kis házunk. Csak álltunk és sírtunk.
A környék ugyan kihaltnak látszott, de egyszer csak megjelentek a nagyszüleink a házikó ajtajában. Nagymamánk ernyőt formált a kezéből, és úgy nézett, majd futva elindult felénk. Leírni nem lehet azt az örömöt, ami átjárta lényünket. Szinte semmink nem volt, se ruhánk, se élelmünk, de boldogok voltunk. Édesanyánk, másnap azonnal kiszedte a földből azokat az értéktárgyakat, amelyeket elmenetelünk előtt ásott el a kertben. Ezekkel elment, hogy élelmet szerezzen. Körülbelül egy hétig volt távol. Már azt hittük, nem látjuk többé. Minden nap lestük, mikor tűnik fel a dombon. Egyszer aztán megláttuk. Rohantunk elébe. Jól fel volt pakolva, letette csomagját és lerogyott a földre. Mikor odaértünk, láttuk, hogy nagyon sír, mi együtt sírtunk vele. Írhatjuk nyugodtan, ha vége jó minden jó, mert mi ezt a nem mindennapi kalandot, hála Istennek, szerencsésen megúsztuk. De így utólag is beleborzong a hátunk, ha rágondolunk, hogy milyen kicsin is múlt az életünk. Sajnos e kaland résztvevői közül mára már csak én vagyok életben. Nincs kit megkérdeznem az események részleteiről. Csak a zsigereinkbe beivódott, gyermekként megélt emlékeinkre tudok támaszkodni.
Menekülés a háború elől 2. rész,
avagy a menekült nagybátyám, Monoki Áron kálváriája és tragédiája.
Áron 1911. február 6.-án született Kisújszálláson földnélküli parasztszülők gyermekeként.
A szülők és a nagyszülők is úgynevezett tanyások voltak, vagyis bérelt tanyán és földeken gazdálkodtak.

Monoki család 1916

A hasznon megállapodás szerint osztozkodtak a tulajdonossal. A tanya valahol Karcag, Kisújszállás határában volt. A szülők és a gyerekek is, „látástól-vakulásig” dolgoztak, de az így megszerzett munkadíj csak az alapvető életvitelhez volt elegendő, felhalmozásra nem. Ezért a szülőknek a gyermekek taníttatását nem volt miből fizetniük. Pedig Áron már kisgyermekként bizonyította rendkívüli képességeit. Lényegében iskola nélkül tanult meg írni, olvasni, művészi szinten rajzolni. Egy kisújszállási asztalosmester hajlandó volt Áront tandíj nélkül tanítani, Engedte, hogy a műhelyében tevékenykedjen. Áron könnyedén elsajátította az asztalosmesterség fogásait és a műszaki rajzolást. Bútorokat tervezett és gyártott, hegedűt is készített magának. Jó zenei hallásának köszönhetően kitűnően énekelt és hegedült. Testvére, Imre mesélte, hogy az állatokat irányítani tudta, még a hamis kutyák is megszelídültek a keze alatt. Fiatal emberként fogékony volt az új technika iránt is. Detektoros rádiót készített, és fotó labort állított fel magának. Amikor a szülők kiöregedtek a munkából, a család rákényszerült a változtatásra. Előbb Krisztina, majd édesanyám is Pesten keresett magának munkát. Szerencsések voltak, mert egy nagyon rendes, kétgyermekes, Huják nevű orvos családjánál kaptak munkát, ahol még a háború után is tevékenykedtek.
Időközben Érden vettek telket, ahová a fiúk, Áron, Imre és Endre, maguk verte vályogból építettek kis házikót.

Vályogtégla-készítés. A kép illusztráció.
Ebbe a házba költöztek fel az idős szülők is. A háború közeledtével innen indult útnak a család egyik része. Csak Imre bátyánk családostól és Endre bátyánk maradt a házikóban, de Márta nénénk két nagykorú lánya, Róza és Erzsébet velünk tartott. A menekülés részleteiről az első részben írtam.

Áron, valahol Bakonyréde környékén, „Megyek Amerikába!” jelszóval elbúcsúzott a családtól, és soha többé nem adott életjelt magáról. Szülei, testvérei halálukig szeretettel gondoltak rá, és reménykedtek, hogy egyszer haza jön. Édesanyám 1949-ben a Vöröskereszttel kerestette. A Vöröskereszt megírta, hogy Áron előbb a markt-oberdorfi menekült otthonban, majd Unterhingauban élt. Innen 1949. augusztus 27-én kijelentkezett. Az újabb bejelentési címe Solingen Kamperstrasse 23. Édesanyám e címre több levelet is írt, amelyek azonban „kézbesíthetetlen!” címszóval visszajöttek.

A leveleket édesanyám rám hagyta. Én valahogy mindig éreztem, hogy Áron bátyámat nem a halála akadályozza abban, hogy életjelt adjon magáról. De csak majd’ 20 éves családkutatói tapasztalattal a hátam mögött gondoltam úgy, hogy a mai kutatási lehetőségekkel már a nyomára tudok akadni. Ennek a reményében indítottam el a kutatást 2018-ban. Első nekifutásként a Magyar Vöröskereszt Keresőszolgálatának írtam. Levelemre csak hosszas várakozás után kaptam választ Íme:

„A tárgyi üggyel kapcsolatban tájékoztatjuk, hogy a Német Vöröskereszt nem talált adatot a keresett személyről adatbázisában.

Felhívták azonban a figyelmünket, hogy Monoky Áronról vannak adatok a német Arolsen Archives nevű intézmény adatbázisában. Ezek az adatok online megtekinthetők:    https://collections.arolsen-archives.org/en/search/?s=monoki%20aron

A három bejegyzés alatt dokumentumok találhatók, melyek tanúsága szerint a keresett személy 1950. január 7-én Olaszország érintésével Ausztráliába távozott. ”

IRÁNY AUSZTRÁLIA

Szerencsémre kutatótársaim között megtalálható a Sydneyben élő Kóródi Judit, aki felajánlotta segítségét. Judit rövid időn belül jelezte, hogy az ausztrál levéltárban fellelhető egy „Monoky Áron” akta, amelynek kutatása lehetséges. Megtudtam, hogy Áron 1950 március 27.-én a Sydney, General Muir hajóval érkezett Ausztráliába.

A hajót az amerikai hadsereg üzemeltette. 1950-től szállította
Európából a menekülteket, többek között Ausztráliába.
A kutatott akták között található egy 1949. 11.21.-én keltezett dokumentum, amely szerint Áron valamennyi személyes irata Németországban elveszett. Feltehetőleg szándékosan hagyta hátra azokat, mivel elmenekült a fegyveres szolgálat elől. A fellelt okmány Áron személyleírását és fényképét is tartalmazza.

*{1.Melléklet 2/1}

Az okmány azon kérdésére, hogy mivel foglalkozik, az a válasza, hogy egy rádiótechnikai gyár technikusaként dolgozik.

Tartózkodásának oka: menekülés az oroszok elől.

Szabadidejében grafikákat, portrékat készít eladásra.
Így érthető az is, hogy Sydney művésznegyedében foglalt szállást.


25.Hughes Street, Sydney, Áron lakhelye
Amikor az ausztrál munkástoborzók Unterhungauban megkeresték, Áron elkövetett egy hibát: aláírt egy angol nyelvű munkavállalási szerződést, aminek következményét nem gondolta át.
A szerződésben ez szerepelt:

„Igazolom, hogy az ausztrál válogató tisztviselőknek átadott személyes adataim minden tekintetben valódiak, és megismertem azokat a feltételeket, amelyek mellett a lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek emigrálhatnak Ausztráliába. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy legfeljebb két évig a számomra megkeresett foglalkoztatásban kell maradnom, és ezen időszak alatt nem szabad megváltoztatni ezt a foglalkoztatást a Bevándorlási Minisztérium jóváhagyása nélkül.”

(Bővebben {1. Melléklet 2/2})

Ezért az átgondolatlan lépéséért nagy árat fizetett: az ausztrál állam tisztviselői nem hagyták, hogy a vágyainak megfelelő művészeti tevékenységet folytasson. Kutatótársam, Judit ezt írta nekem:

„Áron a neki felajánlott munkákat rendszeresen visszautasította, majd az utolsó munkahelyén (valamilyen üveggyárban), a munkát megtagadta. Az ausztrál tisztviselők ezt szerződésszegésnek minősítették és beperelték. A bíróság fogdára ítélte, de onnan megszökött. Elfogták, majd kitoloncolták az országból.”

1952 szept 21.-én a Sydney-ből Dzsakartán keresztül Hollandiába tartó, Johan van Oldenbarnevelt nevű hajón elhagyta Ausztráliát. A hajóállomáson az ausztrál állam emberei várták, majd vonaton elkísérték egy németországi határállomásra 1952. október 28.-án érkeztek oda, azt azonban nem tudni, hogy Áron valóban belépett-e Németországba.

(*lásd a konzuli levél {2. Melléklet})

Szegény nagybátyámnak igazán kijutott a menekültek hányatott sorsából. Most pedig mindent elölről kezdhetett. A németországi tartózkodási helyét és tevékenységét információk hiányában nem tudtuk kideríteni. Az ausztráliai levéltári akták között viszont akadt egy Párizsban 1957. március 7-én keltezett levél.

*{3. Melléklet}

A levelet Áron küldte a Párizsi Magyar Menekültek Irodájának közreműködésével. Ebben arra kéri az ausztráliai hatóságokat, hogy közöljék kiutasításának az okát. Megírja: azóta rosszra fordult a sorsa, nem találja a helyét. Rögtön arra gondoltam, hogy Áront valószínűleg a párizsi művészvilág megismerése vonzotta ide. Biztos voltam abban, hogy nem ment vissza Németországba, hanem Párizsban telepedett le.

Párizs, Montmartre Művésznegyed, a ”munkahely”

Monoky Áron festménye, Párizs, Montmartre

IRÁNY PÁRIZS

A kutatásomat azonnal kiterjesztettem Párizsra. Szerencsére itt is él egy kutatótárs S. Lajos személyében, aki vállalta, hogy segíti a munkámat. Lajos 2019 decemberében kutatási kérelmet küldött a Franciaországi Menekültek és Hontalanok Hivatalának, az OFPRA-nak. Kiderült, hogy az OFPRA-ban is van akta Áronról, mehet kutatni. Bár a közlekedési sztrájk miatt nem tudott személyesen elmenni, rövidesen ezt írta:

„…Áron Franciaországban 1957-től 1977-ben bekövetkezett haláláig menekültként élt. Párizsban X. ker. (Saint-Lazare kórház) 31/03/1977-én halt meg, mint festőművész. Egy gyermeke született házasságon kívül Marie-val való kapcsolatából: MONOKY Attila Sandor Maurice, született 1963-ban NEVERSben. Az anya a szüléskor meghalt.”

(*lásd a halálakor készült feljegyzést {4. Melléklet})

E tragikus fejlemény olvasása nagyon mélyen érintett, elsírtam magamat. Marie szociális (állami) gondozottként épp olyan magányos, elárvult ember lehetett, mint Áron. E két magányosan hánykolódó ember végre kapaszkodót talált egymásban, de Marie halála ennek is gátat vetett. A tragédia további részleteit már Sándortól, Áron fiától tudtam meg. Az anya halála után már nem tudtak családként együtt élni. Áron feltehetően nem volt abban a helyzetben, hogy magához vegye Sándort, ezért őt a gyámhatóság nevelő szülőknél helyezte el.

Szomorú, de az apja soha nem látogatta meg.
Sándor csak Áron halálakor tudta meg, hogy neki valójában kik a szülei. Ekkor már 14 éves volt. A gyámhatóság tájékoztatta, hogy a nevelő szülei hajlandók örökbe fogadni, ő azonban nemet mondott, mert - elmondása szerint - nem akarta a nevét elveszíteni, Ha nem így dönt, talán soha nem találok rá.

Örömömre szolgál, hogy Sándornak sikerült családot alapítania: fia Mátyás, leánya Zsófi.

Sándor Ígéretet tett, hogy tovább folytatja a kutatást az OFPRA-ban, mert szeretné megismerni szülei múltját.

Megismerve nagybátyám hányatott menekült sorsát, biztos vagyok benne, hogy amikor elhagyta az őt szeretettel körülvevő családját, szebb, jobb, szabadabb sorsot álmodott magának!

Áron 1940 körül

Áron 1970 után

Írta: Nyitrai István
(Monoki Áron Piroska nevű húgának a fia),
saját kutatasai és a családi visszaemlékezések alapján.

Budapest, 2020.01.03.

A külföldi kutatásban közreműködött:
Ausztráliában Kóródi Judit
Franciaországban Lüis Salman,
Lelkiismeretes, áldozatos munkájukat ez úton is köszönöm!

{1. Melléklet 2/1}

{1. Melléklet 2/2}

{2. Melléklet}

{3. Melléklet}

{4. Melléklet}

 

 

© MACSE - Magyar Családtörténet-kutató Egyesület  Postacím : 1025 Budapest Cseppkő utca 33     koordinator@macse.hu 
Gyorskereső  -  Oldaltérkép  -  Adatvédelmi szabályzat  -  Szerzői jogok   -  Impresszum