Első nap
Hát az úgy volt, hogy egy szombat reggelen, egy korainak mondott indulás alkalmából, közös kirándulás címén gondosan behajtogattuk magunkat egy néhány méteres buszocskába.
Az első, kissé gyűrődött széthajtogatódás Révkomáromban történt, ahol városnézés címén szétspricceltünk, mint víz az öntözőkannából. Tiszteletünket tettük Jókai Mór és Klapka György ledöntött és újra felállított szobrainál, sétáltunk az új Selye János Egyetem kertjében, megnéztük az Európa-udvart és megpróbáltuk eltalálni, melyik épület melyik nemzetet képviseli.
10 órakor a Főtéren meghallgattuk a Városháza tornyából (1767) a Huszárt, Akinek Trombitája Van és 1999 óta Komárom nem hivatalos himnuszát, a Klapka-indulót játssza.
Néhány ingyen pillantás erejéig bekukkantottunk a Monostori-erődbe is Komárom elhagyása előtt. A buszba behajtogatódás után előkerültek az úti csomagok és a kimerítő séta után, mint aki jól végezte dolgát, ki-ki feltöltődött egy zsebcsemegével. Aztán a felső csomagtartóból valakire ráesett egy vizespalack és megérkeztünk Pozsonyba.
Kisebb keresgélés után megtaláltuk az idegenvezetőnket, aki előbb buszos, majd gyalogos sétára invitált bennünket; így fáradság nélkül láthattuk a pozsonyi várhegyről a panorámát és a többször leégett és szépen rendbe hozott Vár előtt megismerkedtünk a pajzsán elgondolkodtató jelvényt viselő, koronás Szvatoplukkal is, aki, mint kiderült, soha nem járt Pozsonyban és koronája sem volt. Szembesültünk egy fényképezőgép elvesztésével, amely azért időben kicsit odébb előkerült.
Később gyalogosan küzdöttük magunkat az óvárosban előre a növekvő délutáni csúcsban és a pozsonyi hajléktalan szobránál, vagy a régi városháza épületénél, vagy csak úgy, de minden sarkon elhagytunk valakit közülünk, aki épp nem tudott betelni a látnivalókkal vagy csak a cipője lett kisebb egy számmal. A Mihály-kapunál fordult a kocka, mert ott vettük észre, hogy már Melindát is elvesztettük. ☺
A koronázó Szt. Mihály templomnál bevártuk a teljes csapatot, megcsodáltuk a torony tetején a 3 mázsás koronadíszt, majd az óvárosi idegenvezetős séta után, melyen megismerkedtünk az épületmegóvásoknak és tönkretevéseknek a tulajdonosaiktól függő különféle módjaival, még egyszer beszálltunk a buszocskába, hogy megnézzük a magyar királyság nyugati kapujának számító dévényi várat, a várszikla alatt pedig a Duna és a Morva összefolyását. Hatalmas szikla, hatalmas víztömeg, ijesztően megáradva az útig. Este csendes kis szállodában hajtottuk álomra a fejünket, hol szállásunk vagyon, bőséges tormás sonka és rizses-rósejbnis rántott szeletek társaságában, amelyet egészségügyi okokból egy közeli, ám jó nevű patikában sörrel hígítottunk.

Második nap
A második nap svédasztalos reggelire ébredtünk, melynek maradék készleteit gondosan becsomagoltunk az útra, ez újult erőt adott a nagyszombati főtér ünnepi bejárásához, ahol megtekintettük az 1574-ben épített hatalmas várostornyot, mely aztán tűztornya is lett. Mondhatnók a toronyra, nomen est omen, mert a torony teteje leégett; de az igazság az, hogy előbb volt a tűz, aztán – kétszer nem csap ugyanoda a mennykő – nevezték ki tűztoronynak. A városról ízes, klasszikus ismertető itt: http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0017/8.html.
A főtéren próbáltunk érdeklődni egy vidám társaságnál a valamikori Trnavia utcát keresve. Kitörő örömmel fogadták közeledésünket, bár sajnálkozva mondták kicsi magyar, hogy túl sok bennük az alkohol a múlton való töprengéshez, így jó hangulatú, bár gyors búcsút vettünk. Nagyszombati sétánk az épp körmenetes érseki miséjét tartó Szt. Miklós székesegyháznál fejeződött be, ahol az ünnep alkalmával nagyon szép népviseletbe öltözött lyánykákat fotózhattunk, amelyet ők szemlátomást szívesen fogadtak.
Ebédre a bazini borkóstolós Matyśák-pincébe voltunk hivatalosak. A pincét némi kerülővel közelítettünk meg (nevezetesen Nagyszombatból visszafelé mentünk jópár kilométert), de ez bőven megérte, nem véletlenül voltunk az étteremben három óránál is többet.
Az úton észrevettük, hogy a borkóstoló számláját egy elvesztett pulóver is növeli. Ez nem került elő később sem.
Meglátogattuk a Csejtei Nádasdy-várat, ahová Báthory Erzsébetet zárták, valószínűleg a vagyonáért indított - első koncepciós - per után.
Mivel vészesen múlt az idő, kissé sietősre vettük utunkat, majd egy vizes palack valakinek a fejére esett és megérkeztünk Trencsénbe.
Miután a trencséni várat jó távolról megszemléltük, megint kiderítettük, hogy háromnegyed óra talán mégsem elég egy városnézésre, különösen, ha az ember családja ősi fészkét nézi. A Vág folyó is komoly vizsgálat tárgya lett, alkalmas lehetett-e arra, hogy kitermelt szálfákat utaztassanak rajta, és elférjen ott egy hajómalom is, rajta a molnár népes családjával és a malom vízikerekével. Miután a vizsgálat jó eredménnyel zárult, ezt később megünnepeltük. Az est fényét emelte, hogy a nagyon szépen rendbe hozott trencséni főtéren lelkesítő szoborra leltünk, aki a 68-as hippi-mozgalom jelmondatára emlékeztetve (Make love, not war) kivont karddal bizonygatta, hogy ezzel lőj, ne fegyverrel! Felszólítását nagy egyetértéssel fogadtuk.
Sötétedett, ideje volt hálóhelyet keresni, ez okból felkerestük a híres Trencsén-Wellness-Teplicét, hol szállásunk vagyon. Kisebb bonyodalom adódott, mert a Lívia panzióban Misi bácsinál épp hat szobával volt kevesebb, mint amire szükség lett volna. Két óra múlva, a szlovák-angol-német-magyar nyelven folyt nézeteltérések után, amikorra már elég csöndesek lettünk ahhoz, hogy elindulhassunk vacsorázni, fejedelmi étekkel vártak minket. Misi bácsi folyamatosan felügyelte a felszolgálókat (gazda szeme hizlalja a jószágot), hogy mindenkinek jusson étel bőven, húsleves után diós-gombás sertésszelet volt a kárpótlás a késői vacsoráért, ezt megfejelték egy almás rétessel és egy korsó csapolt Zlatny Bazanttal. (A személyes felügyelet némi gondot okozott a pincéreknek, mert Misi bácsi mentőöve mellett már nem fértek el felszolgálni a bőségtálakat). Piroskánk még megfejelte ezt egy adag szatmári szilvával, és így igen jó hangulatban vonultunk a a teraszra tovább ünnepelni, hol szállásunk vagyon. Misi bácsit közénk hívtuk beszélgetni kicsi magyar, ő pedig éjjel egy nagy tál sonkát hozott a teraszra utóvacsinak, és ezt később megismételte. Ekkor a folyadékpótlás miatt már kizárólag szlovákul beszélt, de azt nagyon gyorsan.

Harmadik nap.
Ha előző nap svédasztalra ébredtünk, akkor ez maga a hajnali mese - a fél hetes terülj, terülj asztalkám volt. Végül azzal kellett magunkat leállítani, hogy durrdefekttel fejezi be pályafutását a samochód. Döbrögi Misi bától könnyes búcsút véve beirányoztuk magunkat Nagybiccsére, a Thurzó-kastélyban vendégeskedő levéltárba. Csoportunk kettévált, kit a kutatás hívott, kit a sör knédlivel, mindenesetre ki-ki megtalálta kedvenc elfoglaltságát. El ne feledjem, meglátogattuk a szulyói sziklákat is, mint Miklósunk mondta, már csak a feeling miatt is (ez persze azt jelentette, hogy a szakadó esőben megelégszünk a 600 méter magas sziklák buszból kukkantható látványával, nem muszáj meg is tapodni). Érdekes módon a csapaton ritka egyetértés vett erőt.
Így aztán szikla ide/oda, hajrá Zsolna! Meg az esőnek is drukkoltunk, állna el, de nem. Így aztán legrövidebb városnézésünknek hamarosan véget vetve visszamentünk megérdeklődni, kapható-e Nagybiccsén sztrapacska brindzával. Pár sör mellett kiböjtöltük kutatóinkat, akik eredményeik birtokában fülig érő szájjal préselődtek be a buszba. Még a bajmóci romantikus kastély Neuswanstein-feelingje volt hátra, aztán ismét útrakeltünk, majd némi zötykölődés után ránk esett egy vizes palack és megérkeztünk Nyitrára (hol szállásunk vagyon).
Mivel épp vacsoraidő volt, gyorsan megillatoltuk a rántott csirkemellet rósejbnivel-rizzsel (előételnek nagyon kedvesen nagy tál húslevest hoztak), majd kipróbáltuk, hányan férünk be Kristóf szobájába borozgatni, és meglepő eredményre jutottunk.

Negyedik nap.
Svédasztalos-grillvirslis-tojásos reggelire ébredtünk a Hotel Nyitrában, aztán gyorsan elporoztunk a nyitraivánkai kastélyba kutatni. Ez megint a szélrózsa minden irányába történő spriccelést jelentette, így aztán sokunk lemaradt a levéltár igazgatónőjének szíves köszöntőjéről, aki megörvendeztette kutatóinkat egy Kosztolányi-családfa bemutatásával.
A többiek bejárták eközben az épp rekonstrukció/átépítés alatt álló Besztercebánya óvárosát, majd Zólyom és Selmecbánya óvárosát is. Selmecbányán kiderült, hogy a dzsípíesz sem pótol némi helyismeretet, miután felvitt minket a városközpont helyett egy szőlőhegyre. Fáradt vándorokban annyi erő maradt, hogy épp megtekintették az Akadémiát, majd elbotorkáltak a főtérig és lerogytak egy sör mellé. Az úton elvesztettünk egy fényképezőgépet, de helyette leesett egy üveg víz, darabra megvolt a poggyász.
Közös döntés született, menjünk Lévára, a Hotel Atóm nevű retro szállóba. A kutatókért már nem megyünk vissza, majd csak hazajutnak valahogy. Aztán angyali jóságból mégis elküldtük értük a buszt a háromórás meeting helyett hétre.
Tamás útitársunk a retrófílingtől érzékeny búcsút vett és más megoldást keresett magának, így sajnos elbúcsúzott tőlünk is. Egy bőröndnek volt még kalandos útja, órákig várakozott egymagában a retro szálló negyedik emeleti folyosóján, és még mindig megvolt, miközben lelkesen kerestük az étteremben.
A fürgék gyorsan megnézték a lévai várat, bevásároltak némi ajándékot és folyadékot, majd gyorsan a retró vacsorára gondoltak. Elfogyasztottuk az esti babos krumplilevest és a szokásos csirkemellet (most épp mokány tokány módra), közben megérkeztek az elhagyott kutatók, hozva egy talált fényképezőgépet. Íme nyugovóra tértünk, ez a folyadék-utánpótlás összehordását jelentette egy klubszobában (hol szállásunk vagyon), értékeltük az út látnivalóit, a bort és magunkat.

Ötödik nap.
Reggel kontinentális retró reggeli volt, - felvágottat kérsz VAGY virslit? - Ilyen gyenge kenyeret kapni Léván? - Nem, ezt mi sütjük…
Útközben nagyszerű értekezést hallottunk (mint már annyiszor) a környék érdekességeiről, most épp arról, hogy Feszty Árpád és Hermann Ottó ide, a Zsitva melletti Udvardra jártak ősmagyar arcokat fényképezni-festeni tanulmányaikhoz, illetve a Feszty-körképhez, sőt, Feszty ki is alakított itt egy bohémtanyát is.
A svédasztalt pótolandó, az étkezést Érsekújváron tisztességes knédlis-kapormártásos marhaszelettel kellett folytatnunk, friss csapolás társaságában. Megnéztük persze azért az egy szem megmaradt műemléket, a plébániatemplomot is: furcsa érzés abban a templomban állni, ahol az ükapját keresztelték az embernek. Sétánk váratlan, nagyszerű eseménnyel ért véget: Anikó és Kristóf közbenjárására megnyitották számunkra az érsekújvári zsinagógát, ahol az elnök úr félórás, rögtönzött előadást tartott a zsinagóga és a falán elhelyezett fekete márványtáblán sorakozó nevek tulajdonosainak történetéről.
A hazafele vezető út már a Duna áradása miatti lezárások útja volt, sok kacskaringóval, tereléssel. Aztán valakinek a fejére esett egy nordic-walking bot, és megérkeztünk Budapestre.
Hol szállásunk vagyon.

Képhttps://macse.org/media/index.php?f=showmedia&showdir=59" target='_blank' > itt.

Beküldő: Papcsik Béla