Beszámoló
"A gyermek jól járt, hogy megkeresztelkedett, de kinek? és hová való, azt nem tudhatni..." Plébános és közösség a 17-18. században.
A 16. században a török előretörés és a reformáció következtében összeomló magyarországi katolikus egyházszervezet a 17. század elején kezdett újjászerveződni. A katasztrofális paphiány azonban számos következménnyel járt. A papokat sok helyen világi segítők, úgynevezett licenciátusok helyettesítették, akik bizonyos egyházi szolgálatok ellátására kaptak egy évre szóló engedélyt (licenciát), és a legközelebbi plébános felügyelete alá tartoztak. A plébánosok mellett ekkoriban még csak a legjelentősebb településeken tűntek fel káplánok, hiszen a szemináriumból kikerülő fiatal papokat egyből plébániára küldték. Emiatt fontos szerep hárult a plébános helyi segítőire, mindenekelőtt az iskolamesterekre. A 17–18. századi egyházlátogatási jegyzőkönyvekből kiderült, hogy az iskolamester gyakran egyben a sekrestyési, harangozói, kántori és orgonista feladatokat is ellátta, amelyhez sokszor társult a falu jegyzői tiszte is. A komplex feladatok miatt azonban ezek maradéktalan ellátása valójában lehetetlen volt. A helyi közösség anyagi ereje gyakran a plébános fizetésére alig volt elegendő, emiatt szorultak rá arra, hogy egyazon személyt bízzanak meg a sokrétű iskolamesteri és egyéb feladatokkal. Ezeknek a funkcióknak a szétválása, a kápláni szolgálat megindulása és a licenciátusok eltűnése a 18. század derekán vált egyre teljesebbé.
A plébános és a plébánia jövedelme ekkoriban még nem vált el egymástól, és ezek összetétele és mértéke gyakorta vált ellentétek forrásává. A plébánosi jövedelem alapját az ún. párbér (lectica), vagyis a házaspároktól járó egyházi hozzájárulás adta, és ezt egészítette ki a különböző szentségek kiszolgálása és szertartások (keresztelés, esketés, temetés, asszonyavatás, stb.) után járó illeték, a stóladíj. Mind a lectica, mind a stóladíj összegét tartalmazta a konvenció, amely a plébános szokásjogon alapuló jövedelmét rögzítette, egyre gyakrabban írásos formában is. A közösség általában készpénzzel, természetbeni hozzájárulással (gabona, bor, faggyú, vaj, stb.) és munkajáradékkal (vetés, aratás, kaszálást, stb.) tartozott a plébánosnak. A plébánosi jövedelmet egészítette ki a megyéspüspöknek megadott tized (decima; a bor, gabona, méh, bárány után járó dézsma) meghatározott része. Míg eleinte ez gyakran elérte a tized negyed (quarta) és nyolcadrészét (octava) is, a 17. század végén már csak tizenhatodrésze (sedecima) járt a plébánosoknak. Az egyre szűkülő jövedelemforrásból kellett ráadásul a plébánosoknak megfizetniük az ún. székdíjat (cathedraticum) a főespereseknek. III. Károly király 1733-ban létrehozta az Cassa Parochorumot, amelynek célja az volt, hogy azoknak a plébánosoknak, akiknek a jövedelme nem érte el az évi 150 forintot, azt ebből az állami keretből (melyet részben a püspökök felajánlásaiból töltöttek fel) egészítsék ki a megjelölt minimális bérösszegre.
A plébánosi jövedelmet még egyéb, kisebb források is kiegészíthették, így például a plébániához tartozó kisebb haszonvételekből (mészárszék tartása, szombati malomjövedelem, korcsmáltatás) befolyó összegek. A kisebb jövedelmi források sorába tartozott még az ún. komapénz, amelyet a keresztszülők fizettek a kereszteléskor. Ezt nevezték inscriptio bérének is, amely arra utalt, hogy ennek fejében vezették be a megkeresztelt nevét az anyakönyvbe. Egy, az 1670-es évek elején a kassai anyakönyvbe bevezetett instrukcióból kiderül, hogy az inscriptio bérét a harangozó vette fel, akinek emiatt feladata volt az anyakönyv vezetése két példányban: egy fogalmazvány és egy tisztázati példány. Minden év végén a közösség soraiból választott egyházfiak, egyházi elöljáróknak kellett leellenőrizniük az anyakönyvek vezetését. Azonban a harangozó/sekrestyés hibájából gyakorta szenvedett hátrányt az anyakönyvek helyes vezetése, amint erre az 1670–1680-as évekből, a plébánosok által feljegyzett hiányok utalnak. Ebben is megjelent a sok funkció egyazon személyre való bízásának hátránya, hiszen a harangozó, akinek oly sok feladatot kellett gyakran párhuzamosan ellátnia, sokszor már nem tudott elegendő figyelmet fordítani az egyes részfeladatokra, így akár az anyakönyv vezetésére is.
Vetítés
Képek
Beküldő: Mihalik Béla PhD
|