A gesztelyi Nagy család, csakúgy mint a magyar nemesi családok többsége, mitikus eredetregével büszkélkedhet. Ezt, jelenlegi tudásunk alapján, teljes bizonyossággal sem alátámasztani, sem megcáfolni nem lehetséges.

A monda szerint a gesztelyi Nagyok ősanyja II. Murad török császár megvakított és Magyarországra emigrált öccsének (Musztafának) a leánya, Császár Kata, akinek történetét a Szendrői Névtelen költeménye örökítette meg 1571-ben. Ezen kívül fennmaradtak olyan hivatalos iratok, amelyekből kétségtelenül kiviláglik, hogy Császár Kata liptói és gesztelyi Nagy János felesége volt.

Az első olyan tárgyi emlék, amely bizonyíthatóan a gesztelyi Nagy család eredetére vonatkozik, az a nemeslevél, amelyet II. (Habsburg) Mátyás király nevében adtak ki 1615. február 26-án Bécs városában. A dokumentum alapján megállapítható, hogy a címerszerző gesztelyi Nagy János agilis állapotú volt (nőnemes – anyai ágon). A nemesi kiváltságot közrendű feleségére – Király Annára – és általánosságban említett mindkét nembéli örököseire s utódaira kiterjesztve nyerte el. A család zemplén megyei kötődésére több közvetett bizonyítékot is szolgáltat az armális. Egyrészt, a nemesi előnév olyan zempléni falu nevéből képződött, amelynek szomszédságában évszázadokon át élt a család, másrészt szembeszökő a hasonlóság a nemesi címerkép (halak) és a megyei címer egyik részlete között. Kapcsolódási pont még Homonnai Drugeth György személye, aki az 1600-as évek elején egyszerre volt a megyei közélet meghatározó egyénisége és a bécsi udvarban főpohárnoki méltóság. A zempléni kötődést konkrétan bizonyítja az a tény, hogy a nemeslevél kihirdetésére Zemplén mezővárosában került sor 1617 júniusában.

A második tárgyi emlék az az ezüst keresztelőkancsó, amelyet a címerszerző özvegye, Király Anna adományozott a szikszói református egyháznak 1635-ben. Ezt az egyedülálló kincset 1936 óta a Magyar Nemzeti Múzeum ötvös gyűjteménye őrzi. Az évszám igen sokat elárul: ebben az évben égette fel a török a zempléni hajdúhelységeket, tehát a kancsó elkészíttetésének és adományozásának a töröktől való szerencsés megmenekülésért érzett hála lehetett az oka. A református egyházhoz való erőteljes kötődés már ezen a ponton megjelent, s az elkövetkező évszázadok során állandó és meghatározó tényezőnek bizonyult a család tagjainak életében.

Az első négy generációról csupán a nemeslevél mellett őrzött, kézzel rajzolt családfa ad felvilágosítást. Az anyakönyvezés kezdete (1738) Megyaszón találja a gesztelyi Nagyokat, innentől kezdve jobban nyomon követhető a család tagjainak története, illetőleg az egyes ágak szétválása. Megyaszón kisnemesi sorban éltek: részt vettek az 1790-91. évi inszurrekcióban, melynek kapcsán született egy panaszlevél, amely a család férfitagjairól és azok viszonyairól szolgál némi információval.

1802-ben gesztelyi Nagy István és nemes B. Nagy Lídia házasságkötése révén a gesztelyi Nagyok egyik ága Megyaszóról Olaszliszkára költözött. A házaspár 12 gyermekéből három érte meg a felnőttkort, a többiek áldozatul estek a tbc-nek. Általánosságban véve a család anyagi viszonyaiban pozitív változás következett be, a felemelkedés útjára léptek: gazdálkodásból éltek, házat szereztek, s emellett idősebb fiukat a Sárospataki Református Kollégiumba küldték tanulni (a kor szokásjoga szerint a kisebb fiú, László örökölte a családi házat és gazdaságot; a nagyobbik fiúé, Istváné lett a családi levéltár és az armális).

Az iskola elvégzését és a segédlelkészi gyakorlat letöltését követően gesztelyi Nagy István egész életében Bodrogolaszi község lelkipásztora maradt. Élete során rengeteg nehézséggel kellett megküzdenie, amelyek közül kiemelendő az 1862. évi tűzvész, melynek során megsemmisült a falu nagy része, a templom, valamint hamuvá lettek a református anyakönyvek. Az egyház ládáját felesége, a szerencsi pap leánya, Nagy Zsuzsanna mentette ki a lángok közül. A lelkész saját kézzel írott megrázó beszámolója a tűzvészről a Sárospataki Református Levéltár iratanyagában maradt fenn az utókor számára. Gesztelyi Nagy István oroszlánrészt vállalt az újjáépítésben, az ő érdeme volt, hogy fél évvel a tűzvészt követően már állt az új iskola, a templom és a paplak. Hatvanhét évet élt. Mindhárom fia a Sárospataki Kollégium diákja volt, s mindannyian édesapjuk nyomdokaiba léptek: Lajos az encsencsi, István a tiszamogyorósi, majd gemzsei, Kálmán a lövőpetri parókia lelkipásztora lett. Mindhármukat igen népes család vette körül.

Az ezt követő generációkról általánosságban elmondható, hogy kiemelkedően sokan választották a lelkészi hivatást (a gesztelyi Nagy család ároni család, hiszen több mint tíz lelkipásztort adott az országnak), de szinte mindegyik gesztelyi Nagy leszármazott értelmiségi pályára lépett, ahol sokan kiemelkedő eredményeket értek el a saját szakterületükön.

A gesztelyi Nagyok és a világ viszonya öt pilléren nyugszik mind a mai napig: az első az értelmiségi lét, a tanulás és tudás értékének megbecsülése; a második a közösségért való munkálkodás és felelősségvállalás; a harmadik a magyar nemzeti érzés és öntudat; a negyedik az Istennel való szoros kapcsolat, míg az ötödik a család szeretete, tisztelete és a családi összetartásra való igény.

Ennek jegyében a leszármazottak minden évben találkoznak és ápolják a közös múlt emlékét. Egy ilyen, jubileumi találkozóra készült el a család itt letölthető részletes története, amely az elkövetkezendő évek során természetesen ki fog egészülni, és tovább bővül a felbukkanó új információkkal.

Szemelvények a gesztelyi Nagy család történetéből 1615 – 2015

Beküldő: Szentkutiné dr. Szigeti Ágnes  2015.09.26